Van élet a halál előtt?

A gyermekek és szüleik kapcsolatában mindig felfedezhető egy élethelyzet, amikor a gyermek felébred és nem akar aludni többet, viszont a szüleik rendre azt akarják, hogy tovább aludjon. Nagyon nehéz felébredni és ha netán másokat szeretnénk felébreszteni, akkor utálni fognak, mert ők továbbra is aludni akarnak...

A nyugati társadalom általános foglalkozásai, tehát hogy tűzoltók leszünk vagy katonák esetleg vadakat terelő juhászok, nem mások mint szerepek. A szociális kötelékeinkből fakadó állapotok is csupán szerepek. Az, hogy én apa, vagy anya vagyok az egy szerep, amit a minket körülvevő közösség az életünk során megtanít valamilyen módon "eljátszani"... Az orvosi egyetemen megtanítják, hogyan lehetünk jó orvosok, olyan orvosok, akiknek soha nem kell megkérdezni, ha nem tudják mit kell tenni, hogy végül is mit is kell tenni egy olyan szituációban ahol csődöt mond a fejlett tudomány vagy az emberi elme. Nem is szabad megkérdezni, mert akkor közlik az illetővel, hogy ő nem is olyan jó orvos ha nem tudja mit is kell tenni...

Ha én az utcán zenét hallgatva extázisban fetrengek, mert annyira élvezem a muzsikát, bizonyára nem telik bele húsz percbe és kényszerbeszállítás a vége, annak ellenére, hogy nem ártottam senki másnak, de még magamnak sem, egyszerűen jól éreztem magam. Mennyire furcsa is ez a világ, nem?

A szerepek eljátszásának módja tehát bizonyos keretek közé szorul. Olyan keretek közé, amit a társadalom elvár. Ilyennek, vagy olyannak KELL lennünk, hogy a társadalom befogadjon és megfeleljünk az elvárásoknak. Ha ettől eltérünk, akkor jussunk a megvetés, lenéznek vagy nem tartanak alkalmasnak arra, hogy továbbra is aktív fogaskerekek legyünk a rendszerben. Ha fordulnak, forgat a kényszer...
Minél inkább "szerepben van", vagy szerepet játszik valaki, annál kevésbé fog úgy viselkedni amilyen ő maga (lenne) és elképzelhető, hogy az illető egész életében ebben a szerepben marad, és nem ébred fel egészen élete végéig... Az oktatásunk (és nem gondolom, hogy ez a világ bármely pontján másként történne) valahogy csak ezeket a szerepeket tanítja meg anélkül, hogy bátorítaná arra a gyermekeinket hogy azok legyenek akik, mindenféle szerep nélkül.

Mitől félünk akkor amikor esetleg olyan dolgon törjük a fejünket, ami furcsa, netán teljesen elképesztő lehet a külvilágnak, mégis úgy érezzük, hogy számunkra pozitív hatással lehet? Attól, hogy elvisz a rendőrség? Attól, hogy a pszichiátrián kötünk ki, ami mint a "modern inkvizíció" sújt le ránk a szabadságunktól való megfosztással és gyógyszereivel, amiknek hatása az elménk börtönéül szolgál? Részben. A legalapvetőbb és szinte legerősebb félelmünk egyszerűen az, hogy mit fognak gondolni? Mit szólnak majd szeretteink? A közvetlen környezetünk? Mit mondanak majd, ha én...

A modern orvostudomány szakkönyvei közül kerül ki a DSM, (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) immáron 5. kiadása, amiben rendszerezve írják le a különböző tüneteket. Olyanok szerepelnek ezek között a "tünetek" között, hogy ha valaki túl tiszta, túl piszkos, túl gyorsan beszél, túl lassan beszél és még sorolhatnám... Mindenki, bárki talál kedvére legalább ötven olyan tünetet, ami igaz rá. Kicsit olyan ez a könyv, mint egykor volt a Malleus Malificarum, azaz a "Boszorkányok Pörölye", ami a középkorban arra szolgált, hogy segítségével bárkiről meg tudják állapítani, hogy boszorkány-e vagy sem? A dolog pikantériáját persze az adja, hogy a könyvet a  American Psychiatric Association tagjai szerkesztik és bővítik szorgosan, akik bizonyíthatóan kapcsolatban állnak gyógyszergyártó cégekkel mint pl. a Pfizer, Roche, Dupont, Johnsson & Johnsson és a Bayer. Aki olvasta Szendi Gábor Depresszióipar c. könyvét, vagy csak egy kicsit is utánanéz a kérdésnek a világhálón, annak nyilvánvaló az összefüggés.

A kontroll nem csak az erőszakszervezeteken keresztül érezhető. Jelen van közöttünk, a viselkedésünkben és az egymáshoz való viszonyunkban is. De miért ne lehetnénk szerep nélkül olyanok, amilyenek? Tehetünk bármit, csak ne ártsunk vele másoknak.

Emlékszem, hogy rendkívül nagy hatással volt rám. Az élmény valami olyasmihez volt fogható, mint amikor ráeszmélsz valamire, ami mintha teljesen nyilvánvaló lett volna eddig is, mélyen ott volt a gondolataid között, csak éppen nem volt kimondva. Ilyen volt számomra Feldmár András előadása, aki nem véletlenül lett híres és hírhedt a pszichológusok és pszichiáterek körében. Rengetegen támadják a drogokkal, pontosabban az LSD-vel való "kalandjai" miatt. A Kanadába emigrált magyar pszichológust talán azért ismerheti a nagyközönség, mivel rendkívül egyedi nézőpontokból képes vizsgálni teljesen alapvető élethelyzeteket, amikről eddig talán nem is gondoltuk volna, hogy mennyire abszurdak...