Allan Watts - Élettelen magán-világunk

Miért van az, hogy mintha nem tudnánk alkalmazkodni a fizikai környezethez anélkül, hogy elpusztítanánk? Miért van az, hogy ily módon kultúránk sajátos módon a csökkenő megtérülés törvényét igazolja? Hogy sikerünk a sikertelenség? Hogy - más szavakkal - egy olyan hatalmas technológiai civilizációt építünk, amely minden kívánság teljesülését szinte egy gomb érintésével ígéri? És mégis, ahogy oly sok tündérmesében, amikor a kívánság végre valóra válik, az olyan mintha hamis gazdagság lenne, anyagilag egyáltalán nem megfogható.

Úgyis mondhatnánk, hogy sok holmink, autónk, otthonunk, ruhánk, ételünk, mintha valójában egyszerű gondolatunk pillanatnyi teremtménye lenne, ami azt jelenti, hogy teljesen lényegtelen, hiányzik belőle az, amit a borszakértő "testesnek" mond. És sok másféle módon az általunk létrehozott gazdagságok múlandók. Emiatt pedig borzasztóan frusztráltak vagyunk.

Úgy érezzük, egyet tehetünk: továbbmegyünk és egyre többet szerzünk meg. Ennek következtében aztán az egész környezet kezd úgy kinézni, mint az óvoda az elrontott gyermekkel, mint akinek túl sok játéka van és unja őket. És amint megkapja ki is dobja őket, csak néhány percig játszik velük. Ugyanígy végtelen háborút folytatunk az idő és tér alapvető anyagi méretein. Törölni akarjuk korlátainkat. Mindent a lehető leghamarabb akarunk elvégezni. A ritmust és a munkát át akarjuk váltani készpénzzé, amivel tényleg vásárolhatunk valamit, de nem tudjuk megenni. És aztán rohanhatunk haza, hogy megszabaduljunk a munkától és igazi életet éljünk, jól érezzük magunkat.

Tudják, hogy a családok jelentős többsége számára az élet valódi értelmét az jelenti, és azért rohan haza, hogy nézhesse az élet elektronikus másolatát? Nem érintheted meg, nincs illata és nincs íze sem. Azt gondolnánk, hogy egy kemény anyagi kultúrában az emberek azért sietnek haza az élet valóságába, mert egy hatalmas lakoma, vagy vad szeretkezés, vagy féktelen zene és tánc várja őket. De szó sincs erről. Kiderül, hogy cél a passzív merengés a csivitelő képernyőre... Mérföldeken keresztül sötét házakat látunk azzal a kis elektronikus képernyővel, ami villódzik a szobában. Mindenki elszigetelt és ezt a dolgot nézi. Így egyáltalán nincs valódi kapcsolat közöttük.

Amikor az ember bezárkózik saját magán-világba, valójában egy értelem nélküli tömeg jön létre. Így nem érjük el egymást, kivéve, amikor nyilvánosan kell megjelenni, vagy ellenséget kell legyőzni. Pl. futballban vagy ökölvívásban. És még a tv-ben nézett látványosságokban is tökéletesen elfogadott dolog azt mutatni, amikor az emberek agyonverik, gyilkolják egymást, de véletlenül sem azt, hogy szeretik egymást. Ha igen, akkor is csak visszafogottan... Csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden azon az alapfeltevésen alapul, hogy a fizikai szeretet megnyilvánulásai sokkal veszélyesebbek, mint a fizikai gyűlölet megnyilvánulásai.
Úgy gondolom, hogy az a kultúra, amelynek ilyen alapfeltevése van alapvetően őrült és az a célja - nem szándékosan ugyan, de lényegében mégis az a célja - hogy ne maradjon életben, hanem pusztítsa el az életet.


Allan Watts