A Stasi állampolgár születése
„Azt akarjuk, hogy az emberek felhívjanak minket, ha valaki az utcájukban gyűlöli a kormányt, vagy gyűlöli a polgármestert és le akarja lőni. Mi baj lehet abból, ha valaki bekopog hozzá és megkérdezi: „Hahó! Minden rendben van?”
Bradshaw tudni akarja, hogy ki beszél a rendszer ellen és kinek van „Ne taposs rám!” (az amerikai szabadság és függetlenség egyik mottója) poszter a hálószobája falán. A weboldalán közzétett videó arra szólít fel, hogy bármilyen gyanús tevékenységet jelentsünk, például, ha valaki túl sok képet készít egy hídról.
A helyi hatóság sokszor olyan dolgokat is megtehet, ami a Belbiztonsági Minisztériumnak tilos. George W. Bush például bevezette a TIPS (a Terrorizmus Információs és Védelmi Rendszer rövidítése, ami egyúttal azt is jelenti, hogy „füles”) műveletet, amelyen keresztül minden állampolgár jelenthette a gyanús tevékenységeket.
Különösen olyan emberek jelentéseire számítottak, akik bejáratosak voltak magáningatlanokba, mint a vízvezeték- vagy tévészerelők. A TIPS programot végül felfüggesztették, mert az egyre erősödő kritika az egykori kommunista Kelet-Németország titkosrendőrségéhez, a Stasi-hoz hasonlította.
A CPAT egyes kritikusai a program alapítóját, Ric Bradshaw-t ért korrupciós vádakkal próbálják támadni a kezdeményezést, de a legfontosabb kérdés azért mégis az, hogy miként fogják az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések befolyásolni az átlag amerikai mentalitását, amikor rájön, hogy az egész kormányt bevetheti szomszédja ellen.
Bradshaw azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy a rendőrség „tudja, hogyan kell kiszűrni a frivol panaszokat”. Azonban Jim Donahue, elismert rendvédelmi szakember szerint a serif hivatalát „olyan fajta emberek vezetik, akik ellen az édesapja a II. Világháborúban harcolt.”
Sajnos nagyon is sok dokumentum és bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy annak lehetősége, hogy a szomszédunkat feljelenthetjük egy véleménynyilvánítás vagy egyéb békés magatartás miatt, milyen hatással van a társadalomra. Az ilyen hatalom a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki az emberekből, azokat jutalmazva, akik hazudnak és visszaélnek mások bizalmával. A polgári besúgók hálózatának létrehozása nemcsak Stasi vagy Náci államot, hanem Stasi vagy Náci állampolgárokat is eredményez.
A „Gestapo és a német társadalom: a rasszista politika betartatása” című kitűnő könyvében (Oxford, 1990), Robert Gellately történész lebilincselő és egyúttal szomorú bepillantást nyújt a diktatúra, a bűnrészes lakosság és a „másik” állami üldözése közötti hármas együttműködésbe.
A könyv egy véletlen találkozás eredményeként született. Gellately kutatómunkát végzett a II. Világháborúval kapcsolatban egy német levéltárban, amikor a könyvtáros megemlítette, hogy van náluk egy 19.000 darabos Gestapo anyag, aminek megsemmisítésére a náciknak nem volt idejük. Bár az anyag csupán Németország egyik régióját fedte le, Gellately megpróbálta minél több régióra kiterjeszteni kutatását és hátborzongatóan hasonló eredményre jutott.
Az akták alapjaiban változtatták meg a náci Németországban folyt besúgói és kémkedési tevékenységről korábban alkotott véleményét.
Korábban, amikor németeket kérdezett a titkosrendőrség jelenlétéről abban az időben, azt válaszolták, hogy „mindenhol ott voltak”, minden függöny mögött és minden kapualjban. Végtére is, mi más módon tudta volna a Gestapo kideríteni, hogy hol bujkálnak a zsidók, hogy kik zúgolódnak a kormány ellen, vagy kinek a birtokában van betiltott irodalom? Ezeket a dolgokat a titokzatosság leple és az idő múlása védte.
Gellately olyan lakossági kémhálózatra bukkant, ami elárasztotta a Gestapót a „szomszédok” viselkedésével és hátterével kapcsolatos különféle pletykákkal és jelentésekkel (igazakkal és hamisakkal). A Gestapó fő feladatát így leginkább az információ átrostálása képezte.
A Gestapó azért volt annyira sikeres az elnyomásban, mert az átlagember lelkes részvételét élvezte. A jelenség még véletlenül sem a németek esetleges jellembeli hiányossága, hanem az emberi természet bizonyos hajlama felé mutat.
Gellately leírja, hogy a legtöbb informátort banális tényezők motiváltak, mint például a kapzsiság, a féltékenység vagy apró-cseprő nézeteltérések, nem pedig a félelem vagy a haza és a biztonság iránt érzett elkötelezettség.
Az üzlettársak feljelentették egymást a vállalat feletti teljes tulajdonjog megszerzéséért. Az irigyek feljelentették a gazdagabb szomszédot, az elhagyott szeretők a riválist. Természetesen ott voltak azok is, akik élvezték a fontoskodást és, hogy a hatóságok odafigyeltek arra, amit mondtak.
2001-ben „Hitler támogatása” címen megjelent másik könyvében azt mondja, hogy a Náci Németország nem csupán egy maroknyi gonosz elit munkájának eredménye volt, de a kellő számban aktívan közreműködő állampolgárok „gyümölcse” is. Könyvében figyelmeztet az „itt ilyen nem történhet meg” mentalitás veszélyeire is, mert az együttműködés motivációjául szolgáló tényezők sajnos megtalálhatók az emberi természetben minden országban.
Gellately elmeséli egy német asszony történetét, aki a BBC által a munkájáról készített filmben is szerepelt. „Amikor megmutatták neki a Gestapó általa aláírt dokumentumát, amiben egy zsidóasszonyt jelent fel, elismerte, hogy az aláírás hiteles, majd hozzátette, „De én nem ez vagyok!” A nő egy alapvető igazságot fogalmazott meg a társadalom tagjairól.
Amikor a rosszindulatot hatóságilag bátorítják és jutalmazzák, amikor az erkölcstelen viselkedésnek nincsenek következményei, sok ember igen komoly mélységekbe tud süllyedni. Az állam kifejezőivé válnak. Ezzel ellentétben, amikor a rosszindulatot a társadalom elítéli és bünteti, ugyanezek az emberek soha senkit nem bántanának. Az emberi kapcsolatokat sokszor (főleg igazi istenhit nélkül) a pénzügyi és pszichológiai ösztönző erők alakítják.
A TIPS és CPAT rendszerek, vagy akár Janet Napolitano „Ha látsz valamit jelentsd” kampánya, a legrosszabbat hozzák ki az amerikaiakból, vagy bármilyen más állam polgáraiból, ahol hasonló programot vezetnek be, tetteiket pedig, legyenek bármilyen elítélendők, azzal magyarázzák majd, hogy „azok nem ők voltak”.
Pedig de. Legalábbis ezzé válhat az átlag amerikai, ha az állam felhatalmazásával, anonimitását megőrizve, bajba juttathatja azokat, akiket nem kedvel. A hatalmi elit ilyen embereket szeretne. Barack Obama nem véletlenül szólította fel az Ohio Egyetem diákjait május 5-i beszédében, hogy „utasítsák el” azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy „a diktatúra a sarkon túl leselkedik”. Inkább azt szeretné, hogy az amerikaiak szomszédaikat, ne pedig a köréjük épülő diktatúrát figyeljék.
A helyi hatóság sokszor olyan dolgokat is megtehet, ami a Belbiztonsági Minisztériumnak tilos. George W. Bush például bevezette a TIPS (a Terrorizmus Információs és Védelmi Rendszer rövidítése, ami egyúttal azt is jelenti, hogy „füles”) műveletet, amelyen keresztül minden állampolgár jelenthette a gyanús tevékenységeket.
Különösen olyan emberek jelentéseire számítottak, akik bejáratosak voltak magáningatlanokba, mint a vízvezeték- vagy tévészerelők. A TIPS programot végül felfüggesztették, mert az egyre erősödő kritika az egykori kommunista Kelet-Németország titkosrendőrségéhez, a Stasi-hoz hasonlította.
A CPAT egyes kritikusai a program alapítóját, Ric Bradshaw-t ért korrupciós vádakkal próbálják támadni a kezdeményezést, de a legfontosabb kérdés azért mégis az, hogy miként fogják az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések befolyásolni az átlag amerikai mentalitását, amikor rájön, hogy az egész kormányt bevetheti szomszédja ellen.
Bradshaw azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy a rendőrség „tudja, hogyan kell kiszűrni a frivol panaszokat”. Azonban Jim Donahue, elismert rendvédelmi szakember szerint a serif hivatalát „olyan fajta emberek vezetik, akik ellen az édesapja a II. Világháborúban harcolt.”
Sajnos nagyon is sok dokumentum és bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy annak lehetősége, hogy a szomszédunkat feljelenthetjük egy véleménynyilvánítás vagy egyéb békés magatartás miatt, milyen hatással van a társadalomra. Az ilyen hatalom a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki az emberekből, azokat jutalmazva, akik hazudnak és visszaélnek mások bizalmával. A polgári besúgók hálózatának létrehozása nemcsak Stasi vagy Náci államot, hanem Stasi vagy Náci állampolgárokat is eredményez.
A „Gestapo és a német társadalom: a rasszista politika betartatása” című kitűnő könyvében (Oxford, 1990), Robert Gellately történész lebilincselő és egyúttal szomorú bepillantást nyújt a diktatúra, a bűnrészes lakosság és a „másik” állami üldözése közötti hármas együttműködésbe.
A könyv egy véletlen találkozás eredményeként született. Gellately kutatómunkát végzett a II. Világháborúval kapcsolatban egy német levéltárban, amikor a könyvtáros megemlítette, hogy van náluk egy 19.000 darabos Gestapo anyag, aminek megsemmisítésére a náciknak nem volt idejük. Bár az anyag csupán Németország egyik régióját fedte le, Gellately megpróbálta minél több régióra kiterjeszteni kutatását és hátborzongatóan hasonló eredményre jutott.
Az akták alapjaiban változtatták meg a náci Németországban folyt besúgói és kémkedési tevékenységről korábban alkotott véleményét.
Korábban, amikor németeket kérdezett a titkosrendőrség jelenlétéről abban az időben, azt válaszolták, hogy „mindenhol ott voltak”, minden függöny mögött és minden kapualjban. Végtére is, mi más módon tudta volna a Gestapo kideríteni, hogy hol bujkálnak a zsidók, hogy kik zúgolódnak a kormány ellen, vagy kinek a birtokában van betiltott irodalom? Ezeket a dolgokat a titokzatosság leple és az idő múlása védte.
Gellately olyan lakossági kémhálózatra bukkant, ami elárasztotta a Gestapót a „szomszédok” viselkedésével és hátterével kapcsolatos különféle pletykákkal és jelentésekkel (igazakkal és hamisakkal). A Gestapó fő feladatát így leginkább az információ átrostálása képezte.
A Gestapó azért volt annyira sikeres az elnyomásban, mert az átlagember lelkes részvételét élvezte. A jelenség még véletlenül sem a németek esetleges jellembeli hiányossága, hanem az emberi természet bizonyos hajlama felé mutat.
Gellately leírja, hogy a legtöbb informátort banális tényezők motiváltak, mint például a kapzsiság, a féltékenység vagy apró-cseprő nézeteltérések, nem pedig a félelem vagy a haza és a biztonság iránt érzett elkötelezettség.
Az üzlettársak feljelentették egymást a vállalat feletti teljes tulajdonjog megszerzéséért. Az irigyek feljelentették a gazdagabb szomszédot, az elhagyott szeretők a riválist. Természetesen ott voltak azok is, akik élvezték a fontoskodást és, hogy a hatóságok odafigyeltek arra, amit mondtak.
2001-ben „Hitler támogatása” címen megjelent másik könyvében azt mondja, hogy a Náci Németország nem csupán egy maroknyi gonosz elit munkájának eredménye volt, de a kellő számban aktívan közreműködő állampolgárok „gyümölcse” is. Könyvében figyelmeztet az „itt ilyen nem történhet meg” mentalitás veszélyeire is, mert az együttműködés motivációjául szolgáló tényezők sajnos megtalálhatók az emberi természetben minden országban.
Gellately elmeséli egy német asszony történetét, aki a BBC által a munkájáról készített filmben is szerepelt. „Amikor megmutatták neki a Gestapó általa aláírt dokumentumát, amiben egy zsidóasszonyt jelent fel, elismerte, hogy az aláírás hiteles, majd hozzátette, „De én nem ez vagyok!” A nő egy alapvető igazságot fogalmazott meg a társadalom tagjairól.
Amikor a rosszindulatot hatóságilag bátorítják és jutalmazzák, amikor az erkölcstelen viselkedésnek nincsenek következményei, sok ember igen komoly mélységekbe tud süllyedni. Az állam kifejezőivé válnak. Ezzel ellentétben, amikor a rosszindulatot a társadalom elítéli és bünteti, ugyanezek az emberek soha senkit nem bántanának. Az emberi kapcsolatokat sokszor (főleg igazi istenhit nélkül) a pénzügyi és pszichológiai ösztönző erők alakítják.
A TIPS és CPAT rendszerek, vagy akár Janet Napolitano „Ha látsz valamit jelentsd” kampánya, a legrosszabbat hozzák ki az amerikaiakból, vagy bármilyen más állam polgáraiból, ahol hasonló programot vezetnek be, tetteiket pedig, legyenek bármilyen elítélendők, azzal magyarázzák majd, hogy „azok nem ők voltak”.
Pedig de. Legalábbis ezzé válhat az átlag amerikai, ha az állam felhatalmazásával, anonimitását megőrizve, bajba juttathatja azokat, akiket nem kedvel. A hatalmi elit ilyen embereket szeretne. Barack Obama nem véletlenül szólította fel az Ohio Egyetem diákjait május 5-i beszédében, hogy „utasítsák el” azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy „a diktatúra a sarkon túl leselkedik”. Inkább azt szeretné, hogy az amerikaiak szomszédaikat, ne pedig a köréjük épülő diktatúrát figyeljék.
A Stasi állampolgár születése
Reviewed by envagyokapeterproba
on
9:49
Rating:
Reviewed by envagyokapeterproba
on
9:49
Rating:
