A hírszerzés csúcsragadozója - Echelon

A kíváncsiság a legősibb emberi tulajdonságok egyike, és még magánszemélyek is nagyon nehezen tudnak úrrá lenni rajta, a kormányzati szervezetekről nem is beszélve. Ma az egyik legkíváncsibb nemzetközi szervezetről, a hírszerzés csúcsragadozójáról fogunk mesélni nektek.
Van valami különös bukéja annak, ha olyan információ birtokába kerül az ember, amit nem neki szántak: a szív gyorsabban kezd el verni, a vérnyomás kicsit megemelkedik, a verejtékmirigyek fokozott működésre kapcsolnak, az arcbőr kipirosodik, a tenyér nyirkosabb lesz.

A második világháború két angolszász szövetséges hatalma 1943. május 13-án írta alá a BRUSA-egyezményt, melynek értelmében az USA és az Egyesült Királyság hírszerző szervezetei közösen tesznek meg mindent a velük szemben állók kommunikációjának lehallgatása érdekében.


Itt elsősorban Hitlerre és a japánokra gondoltak, hiszen az olaszok legféltettebb titkainak kifürkészéséhez nem kellett hightech berendezés; elég volt, ha a szövetségeshírszerző kiment egy tetszőleges római halpiacra és húsz percen belül annyira képben volt a talján kormány stratégiai döntéseit illetően, mintha ott ült volna a Fasiszta Nagytanácsban, Benito Mussolini jobbján. A konspiráció soha nem volt az olaszok erőssége (kivéve talán egy ideig a P2-es páholyt, de arról talán majd egyszer külön).

 Az üzlet beindult, és hamarosan komoly sikerek fémjelezték a kooperációt. A híres német katonai kód, az Enigma egyes elemeit a britek már korábban feltörték ugyan, de az intellektuális kapacitásra más vonalakon is szükség volt: a másik nagy szövetséges, a szovjetek kódjait is nagy érdeklődéssel fürkészték a Bletchley Parkban, s az erre irányuló Venona-projekt ’44 késő őszén meghozta első gyümölcseit. 1945 elején pedig az utolsó komoly német diót, az egyszer használatos kulcs módszerének (GEE) megfejtését is maguk mögött tudhatták.

A háború után a politikusok úgy jártak, mint a medve, amelyik rákapott a mézre és onnan kezdve semmi kedve fáradságos munkával a málnásban kóborolva gyümölcsöket szedni: a szakembergárdát és a technikát megtartják, már csak új ellenség után kellett nézni.

Sztálin megteszi nekik ezt a szívességet,s 1948-ban a nyugati szövetségesek (a BRUSA utódjára, az úgynevezett UKUSA-egyezményre támaszkodva) korszerűbb keretekbe ágyazva kezdik újra az együttműködést, melyet fokozatosan szélesítenek és mélyítenek: a rendszerhez (szakemberekkel, logisztikával, technikával és megfelelő helyszínek biztosításával) egymás után csatlakoznak a Brit Nemzetközösség legfontosabb államai: Kanada, Ausztrália, majd Új-Zéland; napjainkra a globális angolszász fül mindent hall és mindent rögzít, Anchorage-től Aucklandig.


Minden disznóságot és hülye fantáziálást, amit eddig a képzeletbeli Nagy Testvérről hallottál, emeld a tizedik hatványra, majd adj hozzá dollár-százmilliárdokat. Ez az Echelon, amikor akadozva működik.


A hidegháború (minden hírszerző számára felejthetetlen, tevékeny és csodálatos, remélhetőleg soha vissza nem térő) időszakában, a hatvanas-hetvenes években további államok jelzik kooperációs szándékukat (az NSZK, Dél-Korea, Norvégia, Japán), de a hálózat maga megmarad belterjes angolszász klubnak. Mivel (a közkeletű zsurnalisztikai és kém-közhely értelmében) titoknak tényleg csak azt nevezhetjük, amit csak egy ember ismer, a nyolcvanas évek második felében egyre több hír szivárgott ki a titokzatos lehallgató-rendszerről. A sajtó egyre nagyobb érdeklődéssel feszegeti a dolgot, egyre több energiát feccölnek az utánajárásba, s (Duncan Campbell skót újságíró nyomán) ekkor kezdték Echelon-nak hívni a „hivatalosan” P415-ös projektnek nevezett komplexumot (katonai szaknyelven a csapatok lépcsőzetes felállítását nevezik így).

Ha egészen röviden, laikusok számára közérthető módon kellene meghatároznunk az Echelont, akkor annyit kellene mondanunk: globális lehallgatórendszer (és a hozzá kapcsolódó élő erő), amely a bolygónkon (földön, vízen, víz alatt, avagy a levegőben), bármilyen műszaki eszközzel vagy módszerrel folytatott, illetve továbbított kommunikációt rögzíthet, a kódolt közlést megfejti, kielemzi, értékeli, majd következtetéseit az illetékesek asztalára helyezi.

Előtte nincsenek biztonságban a telefonbeszélgetések, az elektronikus levelek, a rádióüzenetek, függetlenül attól, hogy műholdon, hagyományos vagy optikai kábelen, esetleg más, tetszőleges csatornán jutnak el A-ból B-be.

Nagyon leegyszerűsítve:

SIGINT (Signal Intelligence: rádióelektronikai felderítés). Két nagy alterületet foglal magába:

1.) COMINT (Communication Intelligence: távközlési felderítés, rádiófelderítés); elvileg az ember és ember közötti kommunikációra épülő hírszerzés;

2.) ELINT (Electronic Intelligence: rádiótechnikai felderítés); elvileg a gép és gép közötti “kommunikációra” épülő hírszerzés.

A tagállamok közül – vajon miért nem túl meglepő módon? – az USA az első az egyenlők között; szakosodott kormányzati szerve, a Maryland állambéli Fort Meade-benszékelő NSA (National Security Agency, Nemzetbiztonsági Ügynökség) összesíti és elemzi azt a napi mintegy 5 milliárd (!) üzenetet, amelyet a számítógépek szűrői (valamilyen, előre betáplált és természetesen változtatható ismérve, tulajdonsága miatt: címzett, szerző, kulcsszavak, időpont, nyelv, hangfekvés, akcentus, karakterkészlet, stb.) kiválasztanak a több ezermilliárdból. Munkájukat földi radarok százai és távközlési kémműholdak tucatjai segítik, az új-zélandi Waihopaitól a japán Misawán keresztül a britanniai Menwith Hillig.

Mindaddig, amíg az Echelon emberei kizárólag a köz- és nemzetbiztonság érdekében tevékenykednek, illetve addig, amíg a politika a szakemberek által rendelkezésre bocsátott információkat csakis a közjó előmozdítása végett hasznosítja (kérem, ne nevessetek…), addig nem is lenne semmi baj, azonban számos jel utal arra, hogy a legbizalmasabb adatok felhasználása sajátos (néha roppant szűk és önös) érdekek mentén történik. Többször (mittöbbször: sokszor, nagyon sokszor!) előfordult már, hogy stratégiai jelentőségű amerikai cégek úgy nyertek versenytárgyalást európai vagy ázsiai konkurenseikkel szemben, hogy az Echelon szerepe legalábbis nem volt megnyugtató módon kizárható (például az elmúlt években a megrendelőkért folytatott Boeing-Airbus versenyfutás elég komoly vihart kavart titkosszolgálati – és nagypolitikai – berkeken belül is).

Az Echelon működtetésében érintett államok és illetékes titkosszolgálati szerv(ezet)eik:

USA: National Security Agency (NSA)
Egyesült Királyság: Government Communications Headquarters (GCHQ)
Ausztrália: Defense Signals Directorate (DSD)
Kanada: Communications Security Establishment (CSE)
Új-Zéland: Government Communications Security Bureau (GCSB)

Ti sem furcsálljátok, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal nem szerepel a felsorolásban? Ők szegények biztosan el vannak foglalva a saját számítógépeikkel, nincs idejük a másokéra...

Emberjogi és adatvédelmi szervezetek több kampányt indítottak már az Echelon ellen; ezek egyikének az volt a (kicsit nagyon romantikus és minden szakmai ismeretet nélkülöző) alapötlete, hogy minél rövidebb idő alatt minél több olyan magánüzenet (telefonbeszélgetés, email, telefax, stb.) szülessen, amelyek mindegyike minél több olyan kódszót tartalmaz, amelyek (legalábbis az ötletgazdák, illetve a mögöttük álló, habókos békemozgalmárok szerint) biztosan szerepelnek az Echelon által monitorizáltak között: bomba, Allah, Mohamed, robbanás, dzsihád, gyutacs, TNT, stb. Persze mindezt a világ összes (?) nyelvén; na jó, legalábbis azokon, amelyeken elektronikus levelezést szoktak folytatni.

A roppant lelkes, de sem hírszerzésileg, sem számítástechnikailag nem túl képzett amatőrök arra számítottak, hogy az ily módon megnövekedett forgalom lebénítja – sőt: leégeti (?) – az NSA számítógépparkját. Mondanunk sem kell: a kritikus időszakban a Fort Meade-i szerverközpont gyakorlatilag nem érzékelt szignifikáns növekedést; azoknál az esetszámoknál, amelyekkel ők dolgoznak, naponta pár százezerrel-millióval több megszűrt üzenet meg sem mozdította a mutatókat. A békeharcosok (pályafutásuk során nem először és nem utoljára) erősen pofára estek.

Az illetékesek sokáig tagadták ugyan az Echelon meglétét, de mára annyira nyilvánvalóvá vált a létezése, hogy az érintett államok és szervezetek eljutottak addig a pontig, hogy kényesebb esetekben „sem cáfolni, sem megerősíteni nem hajlandók” a sajtó vonatkozó értesüléseit. A rendszer, illetve ennek üzemeltetői újabb létjogosultsági muníciót (és további dollár-tízmilliárdokat) kaptak a terrorizmus elleni globális harc meghirdetése, vagyis 2001. szeptember 11. óta.

Forrás: http://tiboru.blogrepublik.eu/2011/03/01/az-echelon/