Az amerikai hadsereg: részben pszichológiailag sérültek gyülekezete - 1.rész

A vietnami háború óta alig volt teljes sikerrel járó hadjárata az amerikai hadseregnek. Az a háború felvetette a legitimitás kérdését a fegyveres erőknél. Az Államok sok fiatalja megtagadta a bevonulást, vagy más kibúvót talált a fegyveres szolgálat alól, a sorkatonai szolgálat törvénye azonban mindig elegendő újoncot biztosított a hadsereg feltöltéséhez.

Vietnamban fegyveres erőink egy sor problémával találkoztak; a narkotikumokkal, a faji konfliktusokkal és a "fragginggal" (ez a népszerűtlen parancsnokok "eltávolítása" harc közben "baráti tűzzel"). A vietnami háború után az 1991-es "Sivatagi vihar" tekinthető teljes sikerrel járó hadműveletnek. Ekkor az USA vezette koalíciós haderő néhány erős légicsapás után hatalmas túlerejével támadásba lendült. Szaddam gyorsan kapitulált, s kedvencünk, Lee Greenwood elkezdte a hazafias húrokat pengetni. Amennyiben eltekintünk olyan apróságoktól, mint az iraki siíták felkelésének sorsa, vagy annak negatív visszhangja, hogy katonáink betelepültek Szaúd-Arábiába, az első Perzsa öbölben vívott háborúnkat teljes sikernek tekinthetjük.


Az Egyesült Államok sokkal rosszabbul teljesít, ha ambíciózusabb célokat tűz maga elé, s az ellenség meg nem hajlandó megadni magát. Amikor önkéntesekből álló hadseregünk elakad egy népszerűtlen háború mocsarában, a tüntetők nem mennek ki az utcára, mint tették azt 1969-ben, s a katonák titokban nem teszik el láb alól unszinpatikus feletteseiket. Az emberek válasza leegyszerűsödött: nem akarnak katonának állni. Matt Kennard újságíró témájául választotta, hogy milyen próbálkozások történtek a hadseregünkben fellépő létszámhiány pótlására. Könyvében a fegyveres erőinknél jelentkező riasztó tendenciák egész sorára hívja fel a figyelmet. Nevezetesen a bevonultatási szabványok és feltételek szintjének csökkentésére, a pszichikai defektusok és drogfüggőség hanyag kezelésére, valamint arra, hogy katona lehet egy fehér faj felsőbbrendűségét valló, egy náci vagy egy bűnöző banda tagja.

A "Zsoldos hadsereg" c. könyv azoknak a nemkívánatos elemeknek kérdésével foglalkozik kezdésként, akik régebben igen nehezen jutottak be a hadseregbe, s még nehezebb volt ott megmaradniuk. Ezek az alakok raszisták, nácik, skinheadek. Efféle szélsőségesek korábban is bekerültek a hadseregbe. 1986-ban egy rövid ideig szolgáltam a tengerészgyalogságnál, s voltak köztünk néhányan, akik raszistának és skinheadnek vallották magukat. Kennard viszont arról ír, hogy a katonaság már szinte "rá se ránt" az ilyesmire, mindent alárendelnek a személyi állomány pótlásának. Csinált egy interjút egy tetovált (kelta kereszt, viking harcossal) neonácival. Egy újoncnak minden tetoválását be kellett vallania, egykor valamilyen  tetoválás kizáró ok volt. Forrest Fogarty története kicsit kilóg a sorból, mert még a terrorizmus elleni háború kezdete előtt lépett be a hadseregbe. Fogarty ma egy híres "személyiség", ő az "Attack" skinhead zenekar vezetője. 2004-ben eltávozást kért, hogy két koncertet adjon a németországi Drezdában. Akkori barátnője otthagyta, s tájékoztatta a hadsereg illetékeseit volt barátja ideológiai elkötelezettsgéről és hitvallásáról, fényképeket is mellékelt: ezeken Fogarty neonáci rendezvényeken szerepel. A hölgynek nem sikerült Fogarty fegyverekkel kapcsolatos karrierjét megtörni. Bár a neonácit eltávolították a hadseregből, egy "maszek" zsoldos vállalkozás tagja lett. A Southem Poverty Law Center jogvédő szervezet arra hivatkozva, hogy ez a fegyveres zsoldos cég kormánymegrendeléseket is teljesít, mindent megpróbált, hogy Fogartyt eltávolítsa a fegyverek közeléből, - sikertelenül.

Bár Kennard játszik az időpontokkal, helyesen állapítja meg, hogy a szélsőségesek benyomulása a hadseregbe már az iraki háború előtt megkezdődött, s jelenleg ez a probléma sokkal súlyosabbá vált. Azok az adatok, amiket az újságírónak sikerült megszereznie a Honvédelmi Minisztériumtól, egyértelműen bizonyítják azt, hogy a hadsereg az iraki háború csúcspontján gyakorlatilag felhagyott a nemkívánatos elemek kiszűrésével. 1994-ben 4.000 személy jelentkezését utasították el, ez a szám 2006-ban 81-re csökkent.
A neonácik mellett afro- és latinamerikai bűnbandák tagjai is beszivárognak a hadseregbe. 2005-ben "mutatkozott be" ez az ijesztő és felettébb kellemetlen jelneség Németországban. Ott szolgáló katonáink -mint kiderült, egy chicagoi banda tagjai- agyonvertek egy őrmestert beavatási szertartásukon. Mivel nincs hivatalos és konkrét tiltása annak, hogy egy katona bandatag legyen, ezek felderítése igen nehéz. Kennard szerint "az FBI képtelen meghatározni a harci egységekben és alegységekben megbúvó bandatagok okozta probléma méreteit, mert a hadsereg semmit nem közöl vele az általuk elkövetett bűncselekményekről, "belügynek" tekinti azokat." A legriasztóbb az, hogy ezek a bandák gyilkolnak. Kennard könyvében sok Irakban készült fényképet közöl: ezek az Államokban jól ismert, egyes bandákra jellemző graffiti rajzokat és aláírásokat, bandatagságot jelző tetoválást mutogató katonákat ábrázolnak, tehát a 2005-ös németországi, bandatagságra utaló esemény nem egyszeri, véletlen esemény volt.

Riasztó hasonlóság a neonácik és a bandatagok közt az, hogy a katonai szolgálatra úgy tekintenek, mint lehetőségre, jó felkészülésre saját háborúik megvívására. Kennard idézi Dennis Mahon -a Nemzeti Gárda veteránja, kapcsolatokat ápol különböző szélsőséges szervezetekkel- szavait: "A katonák Irakban egy nem hagyományos háborúban szereznek tapasztalatokat. Tisztában vannak azzal, hogy az ott kikísérletezett harci eljárások Amerikában is alkalmazhatóak, és ez a folyamat megállíthatatlan." Jelenleg Mahon börtönben ül egy Arizonában végrehajtott merénylet miatt. Kennard egy névtelenséget kérő FBI ügynököt is megszólaltat, aki érvekkel alátámasztva közel ugyanazt állítja, mint Mahon: a bandák felkészülésre és tapasztalatszerzésre használják a hadsereget. Az ügynök szerint a bandatagok "kiváló lőkiképzést kapnak...hozzájutnak a legkülönfélébb fegyverfajtákhoz és megtanulják azok kezelését, tehát ezirányú ismereteiket bármikor alkalmazhatják".

Bár már maga az a tény, hogy az államhatalom tanítja meg a legszélsőségesebb eszmék képviselőit és bűnöző bandák banditáit a fegyverhasználat fortélyaira, ez csak egyik vetülete annak a káder-utánpótlási krízisnek, amiben hadseregünk az utóbbi években leledzik. Travis Virgadamo technika-specialista tragikus története egy másik problémára hívja fel a figyelmet. 2007-ben szabadságot kapott, Irakból hazament az Államokban. Otthon riasztó szimptómák jelentkeztek Virgadamonál. Többek közt önkényes távolmaradáson törte a fejét, de végül szolgálattételre jelentkezett egységénél.

A parancsnokai azonnal észrevették, hogy valami nem stimmel vele, figyelni kezdték, s hogy katonájuk ne követhessen el öngyilkosságot, fegyveréből kiszedték a závárzatot. Unalmas irodai szolgálatra osztották be, írnokot csináltak belőle, hogy legyen ideje rendet tenni a fejében. Egy hónap múlva azonban valamilyen rendkívüli helyzet állt elő, 2007. aug. 30-án este visszakapta a závárzatot, s egy harcfeladatot kapott egységbe helyezték át. Három órával ezután Virgadamo elhagyta a laktanyát, s főbe lőtte magát. A terrorizmus elleni háború előrehaladtával gyorsan nőtt az öngyilkosságot elkövető -úgy a szolgálatban, mint az eltávon levő- katonák közt. 2007-ben Virgadamo egy volt a 115 öngyilkosságot elkövető katonák közül. 2009-ben a magukkal végzők száma már 245-re növekedett. Kennard közli több olyan katona történetét, akiket azonnal kórházba kellett volna küldeni, de ehelyett teletömték őket antidepresszánssal és harci bevetésre indították őket. Többedmagával arra a következtetésre jutott, hogy mindennek az oka arra vezethető vissza, hogy a személyi utánpótlási krízis tetőzésekor a szárazföldi haderőnél kínzó szakemberhiány volt.

"Kínzó hiány" - ez a kulcsszó. Ez vezetett oda, hogy  jónéhény olyan próbálkozás említhető, amivel a hadsereg javítani akarta toborzási mutatóit. Ilyen próbálkozás volt az alkalmasági kritériumok csökkentése. Az elhízott, az alulképzett és az öreg újoncok kisebb veszélyt jelentenek, min a neonácik, mégis sok problémát okoznak. A legelkeserítőbb, sokakat érintő változás a korhatár felemelése volt. A fiatalok jobb fizikai állóképességük és alkalmazkodási készségük miatt alkalmasabbak katonai szolgálatra, mint az idősebb korosztályok. A Pentagon azonban mindezek ismeretében 2006-ban 35 éves korról 40-re, majd 42-re emelte a jelentkezési korhatárt. Kennard idézi egy idősebb bevnult szavait: "A kiképzés, amit kapunk, egysíkú és alapvetően a 18-20 éves korosztály számára tervezték." Ezt is megpróbálta megoldani a hadsereg: leszállították az iősebb korosztályokhoz tartozó újoncokkal szemben támasztott fizikai követelményeket.

A háború azonban nincs tekintettel erre, nem tesz különbséget fiatal és idősebb, erős vagy gyenge közt. A 2010. júniusában közölt veszteséglista szerint 566 35 évesnél idősebb katona esett el a terrorizmus elleni háborúban, ez az összveszteség 12,1%-a. Ez sokkal magasabb arány annál, mint amekkora a 35 évesnél idősebbek létszáma a hadseregben (becsült adat: 8,3%...a ford).

Az utóbbi években a hadsereg létszámgondjai megszűntek. Ennek két fő oka van: a gazdasági válság miatt megnövekedett munkanélküliség és az, hogy a legtöbb katonát lekötő harcterünkről, Irakból kivonták csapataikat. A létszámhiány problémája megoldódott, helyette egy jelenleg hatásában felmérhetetlen jelenség lépett. A hadsereg mostani állapotában nem tud minden rá háruló feladatot megoldani, egyre inkább rászorul a  zsoldosok -őket most szemérmesen "magáncégek fegyveres alkalmazottjainak" nevezik- szolgáltatásaira. Kennard szerint csak egy "megroggyant" hadseregnek van szüksége pótlábra.