Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye

A görög mitológiában Hüpnosz, az Álom és Thanatosz, a Halál istene ikertestvérek, mindketten az Éj istennőjének fiai. Érdekes kapcsolat ez a mai kor szemszögéből nézve. Pont annyira nem élünk úgy ahogy kéne, mint amennyire erősen plántálódnak belénk azok a negatív szuggesztiók, amiket a televízió az internet és bármilyen médiacsatorna ránkzúdít. A nyílt és bújtatott üzenetek, amik észrevétlenül vernek gyökeret az elménkben nagy hatásfokkal képesek befolyásolni későbbi cselekedeteinket és a valóságról alkotott képünket. Gyakran úgy, hogy észre sem vesszük. Pedig minden pillanat egy kritikus pillanat, amiben képesek vagyunk dönteni merre indulunk tovább és hozhatunk olyan döntéseket, amik egycsapásra megváltoztathatják a későbbi életünket, sorsunkat. Ezt hívják szabad akaratnak és talán még létezik...
Ez pedig az én történetem.

Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye

"- Megérkeztünk. Ez itt a mélypont. Nem mondasz valami alkalomhoz illőt? - Semmi nem jut az eszembe...". Így kezdődik a Harcosok Klubja c. amerikai (ennek ellenére) kivételesen jó mozifilm. Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye. Így történt ez velem is.  Az egyetem második vagy harmadik évében lehettem, amikor az akkori munkahelyemen orvosi alkalmassági vizsgálatra küldtek. Beléptem az orvos ajtaján, aki a következő kérdéseket szegezte nekem: "- Iszik? - Ennyire látszik? - feleltem. A viccet félretéve nem iszom alkoholt. - Dohányzik? - Igen. - Mikor volt tüdőszűrésen utoljára? - Körülbelül két éve. - Akkor menjen el, itt a beutaló." - És már írta is, hogy alkalmas vagyok a munkavégzésre... Természetesen elmentem a kórházba tüdőröntgenre és elvégezték rajtam a vizsgálatot. Két napra rá kellett befáradnom a leletért, amit meg is tettem. Az üvegablakon keresztül feltették a szokásos kérdéseket: neve, stb. és átnyújtották a leleteim. A modern orvostudomány a mai napig egy holt nyelven kommunikál, ugyebár latinul, hogy még csak véletlenül se értse meg az egyszerű halandó... Egy szót azonban minden probléma nélkül értelmezni tudtam és ez volt az a szó, ami ha úgy tetszik teljes mértékben felforgatta az életem: Pozitív. Milyen irónikus, hogy egy lap, egy szó, néhány megfelelő sorrendben írt betű, milyen mértékben képes megváltoztatni az ember hangulatát, érzéseit, egész életét.

A doktornő részletesen elmondta, hogy mire számíthatok és hogy milyen kezelésekre és további vizsgálatokra lenne szükségem. Álltam ott és igazából a leginkább azon tűnődtem, hogy akarom-e ezt az egész procedúrát. Ilyenkor beindul az "alkudozás" és nagy nehezen kierőszakoltam belőle a kérdésemre a választ. Arra a kérdésre, amire jóérzésű orvos (tehát aki nem szereti és nem is játszik szívesen "istenszerepet") csak habozva válaszol: "Mennyi időm van még?" Biztosat persze nem tudott mondani, de másfél évet jósolt ameddig kezelések nélkül húzhatom. A kórházból hazafelé menet megvásároltam magamnak a legjobb minőségű, legfinomabb cigarettát...

Kérjük tegyék meg tétjeiket! - már ha van tét...

Elisabeth Kübler-Ross a haldoklás öt pszichológiai stációját fogalmazza meg: "elutasítás, düh, alku, depresszió és elfogadás." Nem tudom ezek milyen módon és mikor jelentkeztek nálam, viszont még aznap eldöntöttem, hogy első dolgom egy ejtőernyős ugrás lesz. A maradék időmet pedig azoknak az embereknek fogom szentelni, akik közel állnak hozzám, továbbá kedvenc hobbimnak. Szándékomban állt otthagyni a munkahelyemet és befejezni még abban az évben az egyetemet. Luxusnak tartottam az időpazarlást arra, hogy olyan előadásokat hallgassak, amik a foglalkozásom mélyebb megértését és hosszútávú, eredményesebb művelését segítik elő, ugyanis egyértelmű volt, hogy felesleges hosszútávra terveznem...

Életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Igen, fantasztikus. Valójában nem is tudom hogyan fogalmazhatnám meg de elképesztő élmény, amikor az ember válláról egy pillanat alatt lezúdul mindaz a teher, amit hosszú éveken át hurcol magával. A rengeteg kérdés: Meg fogok felelni a szakmámban és az életemben? Képes leszek megbirkózni mindazzal az akadállyal, amit az élet elémgördít? Képes leszek fenntartani magam és a családom? Milyen körülmények között fogok élni? Meddig juthatok és legfőképp, hogyan? Mit kell tennem, hogy elérjem a céljaim? Elég kitartó leszek-e és végül: sikerül megvalósítani mindazt, amit elterveztem? Súlyos terhek ezek és valójában alig érezzük, hogy mekkora nyomást gyakorolnak a gondolkodásunkra és a mindennapi életünkre.

Azt tettem és azzal foglalkoztam, amivel akkor éppen jól esett. Azt ettem, ittam, ami akkor éppen kedvemre való volt. Nem voltak kérdések, nem léteztek határidők, jobban mondva csak egy határidő volt, ami lássuk be egyszer ígyis-úgyis beköszönt. Éltem. Élek a mai napig méghozzá intenzíven. A megszokott mindennapok megszokott történései silány, együgyű, értelmetlen foglalatossággá szürkültek. Élményekre vágytam. És ez az egész volt tulajdonképpen a "legéletközelibb" élményem.

Cinkelt kártyák

Gyakran kedvem telt benne, hogy mindenféle cél nélkül sétálgassak az utcákon. Élveztem, hogy "még itt vagyok". Cirkáltam fel és alá és figyeltem a szembejövőket. Mindenki igyekezett egyik helyről a másikra, nehogy elszalasszon valami fontosat. Ami a legmeglepőbb volt, hogy nem láttam mosolyt az arcokon. Üres szemek, élet nélküli tekintetek néztek vissza rám. Azon gondolkoztam, hogy miért nem örülnek? Nekik rengeteg idejük van még, amit olyan dolgokra fordíthatnak, amiben nekem már nem sok részem lehet. Igazából akkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt valami egészen elképesztő szörnyűség történik. Mindenhol emberek, akik A-pontból rohannak B-be elvégezni olyan feladatokat, amikben jól láthatólag nem sok örömük telik. Mindez kizárólag azért történik, hogy hónap elején be tudják fizetni a számlájukat enni tudjanak és jobb esetben megvehessék azokat a dolgokat, amikre azért van szükségük mert elhitették velük hogy anélkül nem élet az élet. Vágyakoznak valami után, amit soha nem érhetnek el. Mert ez a cél. Hogy soha ne érhessük el azt amire igazán vágyunk, hogy minduntalan többet és többet dolgozzunk értük. Ez rabszolgaság.

Nem akartam életem hátralévő időszakát kórházról-kórházra járva tölteni. Barátaim folyamatos unszolására részt vettem egy CT-vizsgálaton, ahol kiderült hogy semmilyen kóros elváltozás nem található a tüdőmön... A CT és egy ezt követő, következő tüdőröntgennek köszönhetően kiderült, hogy elcserélték a leleteimet. A röntgenképet a mai napig őrzöm, mert emlékeztet arra az élményre, ami felhívta a figyelmemet arra, ami a legfontosabb talán: Úgy kell éljek, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet és fontos észben tartanom, hogy a legfontosabb az, hogy milyen úton járok és hogyan járom az utamat. Az út a cél. És ami a legfontosabb: nincs veszteni valóm.

Most

Egészséges vagyok. Dohányzok továbbra is. Jól esik. Azt mondják "carpe diem", hogy élj a mának. Ez egy hazugság. Tudatosan terjesztett, szemenszedett hazugság, ami a pillanatnyi élvezetekre és az élvhajhászásra sarkall. A pontos megfogalmazás az, hogy éld a mát, élj a mában. Légy résen mindarra, amit az élet tartogathat számodra és élj a lehetőségeiddel és az adottságoddal úgy, hogy közben ne árts másoknak vele. Igyekszem megőrizni és aszerint élni, amit tanultam ezen az élményen keresztül. A legfontosabb számomra, hogy milyen "lenyomatot" hagyok magam után. Ennek köszönhetően teljes erőbedobással tudom végezni a munkám. Sejtem azt, hogy számít ha egy ember életében pozitív változásokat tudok elindítani, vagy tanul valamit a munkám során. Ha egy írásom is képes arra, hogy bármelyikőtök, aki ezeket a sorokat olvassa elkezdjen gondolkodni arról, hogy nem jó az irány, amit alternatívaként kínálnak számunkra a fősodrású média csatornáin keresztül, akkor nekem ez már elég. Nem vagyunk termékeket fogyasztó termékek! Nem kell elhinnünk, hogy nincs kiút. Nem szabad hagynunk, hogy testestül-lelkestül felzabáljon minket egy korrupt rendszer. Amit birtokolsz az birtokba vesz. Élj úgy, hogy a leghasznosabb legyél a környezeted számára!

Kontrollblogadmin